Arra gondoltam ismét, hogy soha olyan közelségbe nem kerülhettem volna Istennel, ha nem dől össze az életem.
Igen, megtapasztaltam azt, ahogyan magamra maradok, majd azt is, hogy az evilági kincsek mennyire múlandóak és milyen keveset érnek.
Megtapasztaltam, ahogyan a régi barátok elfordultak tőlem, sőt azt is ahogyan a korábbi testvérek gyanakodva szemlélik az életemet, mondván: nemhogy nőne az anyagi biztonsága, sőt elvesztette mindenét. Akkor csak nincs rendben valami az életében, úgy tűnik, nem jó keresztény!
Hálás vagyok Istennek a megtérésemért és - bár már nem vagyok köztük - az első közösségemért is. Ma még fogalmam sincs, miért karizmatikusok közé kellett kezdetben kerülnöm, de azt már látom, hogy Isten miért szakította el a hozzájuk kötő szálakat egyenként. Fájdalmas folyamat volt, és iszonyú volt ebben a folyamatban benne lenni és értetlenül szemlélni. (Egyszer majd írok erről mindenképp.)
Azt tanultam, azt láttam korábban, hogy Isten mindenképpen magaslatra állít, de akik tanítottak, a magaslatot, a kiemelést a körülményekben mérték. Hát ennek a mértéknek, kívánalomnak bizony nem feleltem meg. :-)
Még egyáltalán nem született meg bennem a döntés, hogy új közösségbe menjek, de az érzés már nem volt friss, hogy idegen vagyok az akkoriban, amikor ezeket a sorokat írtam egy közösségbeli, hozzám akkor közel álló, idősebb barátnőmnek:
"Drága Jutkám!
Ma megértettem valamit ezért egy elég fura kérésem lesz:
Ne imádkozz azért, hogy mentsen ki Isten a bajaimból!
Nem akarok primőr gyümölcsöt, csak olyat, ami a maga idejében érik (1.zsoltár!)
Péter esetében a bukás válságából (amikor elárulta az Urat) képesség, érettség, tapasztalat, vigasztalás, bölcsesség, tudás és krisztussal való egység származott.
(Nem én tudtam így megfogalmazni, most olvastam p. Stevens könyvében)
Azért kell imádkozni, hogy szembesülni tudjak minden tehetetlenségemmel, erőtlenségemmel, minden gyengeségemmel. Ez most - így érzem - különösen igaz az üzleti dolgokra. Nem véletlen, hogy ezen a területen vagyok a legszorosabb prés alatt.
Nem akarok hát ellenállni a meggyengítő folyamatnak mert akkor nem tudom átélni és elfogadni a megfeszítettségemet és elmarad a feltámadás, Krisztus ereje, az új élet. :-)
Lehet, hogy ezért van olyan sok sikertelen keresztény Jutka. Mert mindenáron sikeresek akarunk lenni és azért imádkozunk, hogy kimeneküljünk a bajokból. Még mielőtt az áldássá válna Isten kezében.
Az Atya kézben tart mindent. Az én dolgomat is.
Ráadásul én csak piciny eszköz vagyok a nagy "harcban". Mindennek a célja Isten dicsősége és én örömmel és hálával vagyok akár oly módon is eszköze Istennek, hogy látszólag bukott vagyok. Csak Ő tudja az útjainkat..."
P. Julian ezt is mondta:
Isten a mi életünkben, a mi családjainkban, itt ahol vagyunk, Isten tud olyan helyre vinni bennünket, ahol megelégedhetünk. Ott mondhatom azt: A legjobb életem van. Aztán visszanézhetek, és mondhatom: „Köszönöm, Uram! Mert bízhatok Benned. Lehet, semmim sincs, de mindenem megvan. Bízhatok Benned. Rád bízhatom az életem.” Erről szól az életünk. Lehetünk börtönben, mint József. Tudod, mit mondott? Azt, hogy az Úr vele volt.
A legjobb életem van :-)
A körülményeim nem ezt mutatják mások számára és ha a körülményeimre nézek, a magam számára sem.
De az igazság az, hogy "Lehetünk mi is ezen a helyen. Igen, lehet, hogy nincs meg mindenem, de van megbocsátás a szívemben, van örömöm, van békességem és szeretetem."
Ennyi :-)
---------
Minő "véletlen"!
Oswald Chambers-től ma éppen ezt olvastam, miután a fentieket leírtam (kiemelések tőlem):
A MEGALÁZTATÁS VÖLGYÉBEN
"...ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülve rajtunk" (Mk 9,22).
Minden felemelő időszak után hirtelen lökéssel visszaesünk azokba a dolgokba, amelyek sem nem szépek, sem nem költőiek, nem is izgalmasak. A hegycsúcs magasságát le lehet mérni a völgy szürke robotján. Mégis a völgyben kell Isten dicsőségére élnünk. Látjuk az Ő dicsőségét a hegyen, de ott nem élhetünk. A megaláztatás völgyében válik hűségünk értékessé Isten számára, itt bizonyul hitünk valódinak. Legtöbben csak akkor tudunk valamit tenni, ha a hősi magaslaton járunk - szívünk természetes önzése miatt van ez. De Isten azt akarja, hogy a völgy durvára hasított lejtőjén éljünk a vele való személyes kapcsolatunkból vele összhangban. Péter úgy gondolta, pompás dolog lett volna ott maradni a hegyen, de Jézus Krisztus levitte tanítványait a völgybe, arra a helyre, ahol megkapják a látomás magyarázatát.
"Ha valamit tehetsz..." Le kell jönnünk a megaláztatás völgyébe, hogy kipusztuljon belőlünk a kételkedés. Nézz vissza megtapasztalásodra és úgy találod, hogy kételkedtél az Ő hatalmában mindaddig, amíg fel nem ismerted, kicsoda Jézus Krisztus. Mikor a hegyen voltál, mindent elhittél, de mi történt, amikor a völgyben a rideg tényekkel kellett szembenézned? Talán képes vagy bizonyságot tenni megszentelődésedről, de mi van azzal, ami most megaláztatást jelent neked? Amikor legutoljára fenn voltál a hegyen Istennel, megláttad, hogy minden hatalom az Úr Jézusé mennyen és földön. Itt a megaláztatás völgyében mégis kételkedsz?
Nos igen :-)
Bár sosem kételkednék!
De Istennek időről időre szembesítenie kell engem (minket) azzal, hogy emberek vagyunk.
Van viszont Akire nézhetünk és Akibe kapaszkodhatunk és így a hitetlenség bukásából felállhatunk!
És ahogyan a drága Ernő barátom mondta: fontos, hogy megbocsássunk magunknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm! :-)